A szerelem láng tüze izzítja lelkem,

a szerelem vad tüze karjaiba zár,

a szerelem rőt lángja emészti a testem, a szerelem szép

szava, hívogatón száll. Száll, suhan felém a légben,

a szerelem szép szava, csalogatón vár, kristályhangja

követel engem, szeresselek szeretni szebben,

szerelemben haldokolni, elmúlni már.

Talán csak a hajnalok teszik,
talán csak a homály;
Meghal a vágy, ha az óhaj
egyedül talál.

Talán csak az utolsó ölelés
fáj, talán csak a magány;
Visszatér, mint bús sóhaj,
élted alkonyán.

Talán csak a szavak bújnak
mellém, talán babám;
Elmondom neki akkor is:
őszön napfény valál.

Az utcán járva, felemelem tekintetem.
Mint mikor hozzád mentem és velem
jött a nekem szánt mondataid java,
miket jöttömre, már nem tudtál kimondani.
Az utcán járva, most már hallom végtelen.
És olyan ez, mintha szerelmünk távoli jelen
tétlensége visszhangozna a tétova
messzeségben és újra remegnek démonjai.
A csend közepébe vágyom, hogy halljam.