Élt egyszer két patak. Az egyik heves vizű, állandóan kavargó, a másik csendes, nyugodt folyamú
fajta. Az első, akkor élt igazán, mikor sodrásban volt és lágyan korbácsolta a szél, ez utóbbi pedig
úgy, ha csendes medrében pihent és a fuvallat átsiklott felette. Az előbbi azt mondta:az táplál, ha
érzem, áramlanak cseppjeim, az utóbbi ezt; szeretem, ha partjaim közt áll a felszín. De mindkettő
létéhez kellett vihar, mely a hegyekből árt fakasztott! Vajon így, melyiknek könnyebb? Otthonuk e,
az eggyé vált meder?

A feltétel nélküli szerelem és szeretet Isten ajándéka nekünk, "megtért" bűnösöknek... Örökké
hálásak lehetünk érte és önzetlen, buja testiségeink kölcsönös örömeivel áldozhatunk egy örök életen át, a szenvedély oltárán... Csak őfelé... S az a legcsodálatosabb az egészben, hogy a
"magasságos" is így szeret minket, bizton így képzelte el... Ez a hit, hűség és elfogadás
kegyessége e különös, hármas kapcsolatban...

Mikor mindenünk megvan, nem is értjük, mit veszíthetünk... Ha egy adott pillanatban hiányzik
valami vagy valaki, akkor ébredünk rá, milyen esetlenek, sebezhetőek vagyunk és mennyire
alulmaradottakká válhatunk sorsunkkal szemben... Ilyenkor világosodik meg számunkra, a
“biztosba" fektetett vélelmünk, csupáncsak illúzió... S amit látunk, az képzeletünk délibábja...